RÓLAM

Minden egy fáradt áprilisi hétfő reggel kezdődött... na, jó nem. Az már a második fázis volt. De mindjárt visszatérünk ide.

Igazából azon gondolkodtam, hogy pszichológiát kéne tanulnom. Hiszen ha a szabadidőmben annyi időt ölök ebbe bele, miért ne adnék neki egy hivatalosabb formát? Már csak a papírforma miatt is... Viszont az első találkozásom a magyar felsőoktatással nem sikerült túl fényesre. Nem voltam benne biztos, hogy nettó 3+2 év egyetemi feltételrendszer nekem való lenne. De elvégre 10 év telt el mióta elkezdtem a Gazdálkodás és menedzsment BA képzésemet. Azóta én is sokat változtam. Meg hát intézmény és intézmény közt is van különbség. És ekkor jött az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán meghirdetett Business coach képzés. Több se kellett nekem, belevágtam.

A képzést imádtam, az új ismeretanyagot pedig alig vártam, hogy végre élesben, valódi coachee-n is használhassam.

Ráadásul egy kiskutyám is lett időközben, Happy, akit terápiás kutya pályára szánok.

Csak épp azt nem tudtam, hogy az akkori életemből hogyan váltsak át az új, coach karrierembe, meg hát azon belül mihez is kezdjek - elvégre ami az előnye, hogy széles körben használható, egyben átok is. Hetek óta ezen tanakodtam, amikor jött az az ominózus áprilisi hétfő...

Oktogon, reggel 8 óra. Anyuka a kisfiával próbál felszállni a zsúfolt villamosra. A fiú mellé lép, a lába becsúszik a villamos és a peron közé. Egy idős asszony a peronról akarja instruálni az anyát, hogy "segítsen már a fiúnak". De az anya hagyja, hogy a fia maga evickéljen ki a helyzetből. Tudja, hogy mit tesz. Felszállnak, a fiú térdre rogy, és az anyja térdeibe fúrja a fejét. Mindenki tudja, hogy valami nem oké. De nem világos, hogy mi is történik. Majd kiderül, hogy a fiú sérült. Agyhártyagyulladása volt. Túlélte, de maradandó neurológiai sérüléseket szerzett. Épp a speciális iskolába igyekeznek. Hétfő 8 óra, még el se kezdődött a hét, de az anya már frusztrált. Nem az ő hibája. Kicsit mintha mindenkitől azt kapná, hogy mit kéne jobban csinálnia... 
Megsajnáltam őket, és mivel a velem utazó kiskutyámat "úgyis" terápiás pályára szánom - meg ettől függetlenül is mindenkitől begyűjti az össze elérhető simit... -, gondoltam felajánlom a mellettem álló anyának, hogy ha a fiának kapóra jönne egy kis kutyasimogatás ezen a 'pompás' hétfő reggelen (hiszen melyik gyerek mondana erre nemet?), akkor szívesen felajánlom az én szőrgombócomat. A fiát akkor épp az ajtó üvegén túl elsuhanó táj foglalta le. Ő viszont szívesen elfogadná... Elszégyelltem magam. A fiú állapota nyilvánvaló részvétre készteti az embereket. Mindenki segíteni igyekszik a fiún. Miközben a legtöbben megfeledkeznek az anyáról. Az anyáról, aki a napi törődést, segítséget és érzelmi támogatást adja a fiúnak. De ki adja ezt az anyának? Ha az ő pohara üres, hogy tudna a fiának önteni?
Úgyhogy amíg Ő Happy-t simogatta, hogy kicsit oldódjon a hétfő reggeli feszültsége, én a könnyeimmel küzdöttem. Egy darabig még együtt mentünk, hárman, kézen fogva, Happy pedig előttünk törte az utat. Amikor elváltunk, én már tudtam, hogy megtaláltam a kérdésemre hetekig keresett válaszomat. 

A coaching által én azt a feszültségoldást, instant 'jobb érzést', AHA-élményt, cseppnyi reményt akarom átadni, amivel akkor reggel annak az anyának egy kicsivel jobbá varázsolhattam a napját azáltal, hogy megsimogatta Happy-t.

Ezt a sikerélményemet azóta több is követte. Egy ismerősömnek segítettem, hogy nemet tudjon mondani, és a végtelen mennyiségben rázúdúló elváráscunami közepette határokat tudjon szabni saját maga érdekében. Egy másik ismerősömben megerősítettem a hitet, és reményt adtam, hogy kételkedés és örök megkérdőjelezés helyett higgyen magában!
Ezek mind 1-1 alkalmas rövid beszélgetések voltak. Mégis hatalmas változást indítottak be. Én ezért hiszek a coachingban. Mert már megtapasztaltam - mint coach és mint coachee is -, hogy amit lehetetlennek hiszünk, az valójában mennyire könnyen elérhető. Ha valaki segít nekünk rávilágítani...